Irány Dél-Amerika: Hajozas a patagoniai szigetvilagban

A vulkán megmászását követően 2 napunk maradt még Puconban, mielőtt elindultunk volna délnek hajóval. Én ágynak estem még aznap, hogy megérkeztem a vulkánról, hánytam, hasmenésem volt és be is lázasodtam, nem tudni mitől. Indulásunk előtti nap kimentünk a resortra, hogy elköszönjünk mindenkitől, habár 4 nappal ezelőtt a mi tiszteletünkre rendeztek asadot, ahol még egy birka is nyársra került, és igen virágos hangulatban páran testvérükké fogadtak minket (mi hermano/a de otro mama- az én testvérem egy másik anyától), és egymás nyakába borulva búcsúzkodtunk. Valójában szerintem senki nem fogta fel, lehet, hogy most látjuk egymást utoljára.
Vasárnap délelőtt elköszöntünk „puconi családunktól” is, Marcitól és Tomastól és buszra szálltunk, hogy mintegy 5 óra alatt eljussunk Puerto Varasba, mely alig fél órára van Puerto Monttól, ahol hétfőn majd hajóra szállunk.
Ugyanis vettünk 2 hajójegyet, mellyel 4 napon keresztül hajózunk délfelé a patagóniai szigetvilágban, 2000 km-t teszünk meg Puerto Monttól Puerto Natalesig.
Puerto Varasba megérkezve már csöpögött az eső és nem is festett úgy a helyzet, hogy mostanában kisütne a nap. Puerto Varas nagyon hasonló hely Puconhoz, a város egy tó partján fekszik és van egy vulkán is a közelben, amit jelen esetben Osorno vulkánnak hívnak. Sajnos ezt a vulkánt mi nem is láttuk, olyan masszív felhőrétegbe burkolózott a környék érkezésünk napján és még másnap isL. Programjaink amúgy is eléggé be voltak határolva, ugyanis én még mindig hasmenéssel küzdöttem, úgyhogy utazásaink is izgalmasak voltak…
Másnap sikeresen eljutottunk Puerto Montba, ami egy nagy kikötőváros, és délután 4 kor kihajóztunk a hajónkkal, ami valójában egy 123 m hosszú komp volt, melynek alsó két szintjén a személyautóktól a kamionokig kezdve mindenféle járművet szállítottak. Fölötte még 3 emelet található, ahol vannak a kabinok, a kapitányi híd, az étkező és egy bár. Mindezt nem úgy kell elképzelni, mint egy elegáns óceánjáró hajót, hanem mint egy teljesen egyszerű komp alapfelszereltségét.
Kb. 300an voltunk a fedélzeten, a vendégek nagy része Európából és az Államokból érkezett, de akadt egy-két chilei is.
Szitáló esőben és nem több mint 500 m es látótávolsággal hagytuk magunk mögött Puerto Montot és elindultunk lefelé az eső és a szél hazájába. Minden napnak megvolt a maga menetrendje, reggeli után volt egy eligazítás, hogy aznap hol hajózunk és milyen programok várhatóak a hajón. A délelőtt folyamán mindig voltak kiselőadások a környék földrajzáról és az élővilágról angolul és spanyolul, de ezek véleményünk szerint lehettek volna sokkal komolyabbak és érdekesebbek is (ugyanis egy delfint vagy egy bálnát mindenki felismer). Ebéd után általában levetítettek egy filmet, meg este, vacsora után is. Reggel 8tól este 8ig szabad bejárásunk volt a kapitányi hídra, ahol hajóradaroktól a GPS-ekig, a navigációs térképektől a barométerig és egyéb kütyükig mindent meg lehetett nézni, ha kérdésed volt, bátran fordulhattál a kapitányhoz, és végig nézhetted a hajó teljes irányítását. Ha Gyuszival elkerültük egymást a hajón, akkor rögtön tudtam hol keressem, ugyanis a navigációs térképek órákra lekötötték. A kapitánytól eleinte bátortalanul kérdezgettünk, de a végére egészen belejöttünk, olyannyira, hogy a jövőben lehet, hogy megváltoztatják a kapitányi híd nyitva tartását:)
Reggelink után rögtön mentünk a kapitányi hídra megnézni hol is járunk, merre tartunk, emiatt a reggeli eligazításról mindig lemaradtunk, pláne, hogy ennek létéről csak az utolsó nap szereztünk tudomást:)
A rossz látási viszonyok ellenére, már első nap láttunk delfineket, melyek teljesen megközelítették hajónkat, hogy a hullámokban játszhassanak. Éjszaka a Corcovado-öblön hajóztunk át, ahol kék bálnák élnek. Második naptól elkezdett javulni az idő, egyre messzebbre láttunk el, gyönyörű fjordok, erdős szigetek mellett hajóztunk. Ugyan egésznap esett, de tisztulni látszott. (Nincs ezen mit csodálkozni, itt ez a normális időjárás). Késő délután kiértünk a szigetek közül a nyílt óceánra, hogy éjszaka áthajózzunk a Penas- öblön, elérve Dél-Patagónia vizeit. Az Antarktisz felől érkező erős szelek miatt 4 m es hullámok korbácsolták hajónkat. Kint ültünk egy padon, a tengert kémleltük, gyönyörködtünk a naplementében, amikor az emeletről valaki lehányt, majd többen követték példáját. Az aznapi milánói makaróni többeknél a tengerben végezte, ugyanis a hajó óra 4 m eket süllyedt és emelkedett. Alig bírtunk közlekedni a hajón, ahova csak lehetett kapaszkodtunk, a vén tengeri medvék meg nyíl egyenesen közlekedtek. Éjjel alig tudtam aludni, mert a hullámzástól az ágy egyik végéből a másik végébe gurultam folyton…(már amennyire az ágy méretei engedték persze)
Harmadnap reggel 7fok volt de már nem esett, reggeli közben még a nap is kisütött. Ismét a szigetek között voltunk, keskeny kanálisokban hajóztunk és a víz szinte pezsgett az állatoktól. Pingvinek, fókák, delfinek ugráltak mindenfelé. Hol a kapitányi hídon voltunk, hol a hajó két oldala között ingáztunk, nehogy lemaradjunk valamiről. Aznap jött szembe velünk az első hajó , mely egy gleccser felől tartott Puerto Montba, aztán láttunk még egy hajót, de az már 40 éve ott áll a tengerben ugyanis zátonyra futott…A mintegy másfél km széles kanálisban a hajónak sikerült megtalálnia az egyetlen pontot ahol a mélység kevesebb volt mint 1 m. (Akkor még nem volt feltérképezve. A navigációs térképeken a mai napig vannak olyan részek, ahol csak a hajózási útvonal van feltérképezve)
Aznap értük el Puerto Édent, egy kis halászfalut, mely a déli szigetvilág egyetlen települése. Háttérben a havas hegycsúcsok, színes házak az öbölben, amerre ellátunk a környéken mindenfelé apró erdős szigetek tavakkal, folyókkal és vízesésekkel.
Utunkat folytatva beértünk egy fjordba, ahonnan a 35km re lévő Falcon gleccsert láthattuk. A fjord végében pedig Dél-Amerika legnagyobb tengerbe érő gleccsere a XI. Pio gleccser található mely felé tartottunk. A víz színe megváltozott, világos-szürkés kék lett, és hideg szél fújt. Hatalmas letört jégdarabok úsztak a vízben. 500 m re megközelítettük a gleccsert, mely kb. 80 m magas volt és 300 km hosszan tartott a szárazföld felé. Még a nap is kisütött, minden vendég kint tolongott fényképezőkkel, kamerákkal a kezében egymást félretúrva, mintha nem lenne elég nagy az a gleccser…
Mire kiértünk a fjordból, teljesen ránk sötétedett, éjszaka folytattuk utunkat a szigetek közt. Utolsó napunkon szinte teljesen felszakadozott a felhőzet és kisütött a nap. Mielőtt megérkeztünk volna Puerto Natalesbe, egy 80 m széles szoroson hajóztunk át, melynél olyan érzésünk volt, hogy nem fogunk elférni, az erős áramlatok miatt nem is lehetett egyszerű a navigáció. A távolban a Bernardo O’Higgins Nemzeti Park havas hegycsúcsai látszottak és elértük a La Ultima Esperanza nevű fjordot is, melynek bejáratánál fekszik Puerto Natales. Összecsomagoltuk 2 hátizsáknyi cuccunkat és búcsút intettünk a hajónak. A rossz idő és a hideg ellenére hatalmas élmény volt a hajóút!